Ha fele annyi alázat lenne magában, mint amekkora arca van, akkor nem kellene megszületnie ennek a blogbejegyzésnek. De sajnos meg kell, mert semennyi sincs.
Ebben az országban a legtöbben tisztességesen dolgoznak, gürcölnek, kaparnak és tepernek. Éjjel-nappal, három műszakban. Havi hatvanezer forintért. Négykor kelnek, Késő este fekszenek, nem látják a gyerekeiket, rájuk a szomszédok vagy - ha élnek még - a nagymamák vigyáznak. Mindezt nem azért, hogy harmincmilliós autóval járjanak, százezeres öltönyöket hordjanak, és évente többször nyaraljanak, vagy síeljenek egzotikus elit helyeken. Azért teszik, hogy hónap végére is maradjon az asztalra legalább kenyér, és vasárnaponként egy kis hús. Na persze nem szték, hanem nyamvadt löncs, vagy majdnem lejárt csirkefarhát. Fejenként pár deka. De néha még ez sem jön össze. Ezek az emberek nem beleszülettek a készbe, nem voltak előttük nyitva a lehetőségek. Próbálkoznak ahogy tudnak, de van, hogy nem sikerült. És ha nem sikerül, mert elveszítik a munkájukat, akkor nem az van, hogy "így jártatok bazdmeg mert lusták vagytok", hanem munkát kell nekik adni. Ahogy ezt maguk megígérték.
Az az ország, amit maga és a sleppje jelenleg vezet, nagyrészt ilyen emberekből áll. A maga feladata nem az, hogy pökhendi és arcpirító módon kioktassa és lenézze ezeket az embereket, hanem hogy éjt nappallá téve, megfeszítve gürcöljön azon, hogy egy kicsit jobbá tegye az életüket. Tisztelettel, szerényen, becsülettel. Az érett kalász feje mélyre hajlik.
Közfeladat. Szolgálat. És nem kiskirálykodás, meg Janizás. Maga alkalmatlan a feladatára, ezt már többször bizonyította. Menjen be hétfőn hajnalban a munkahelyére egy kartondobozzal, pakolja össze a cuccát, adja le a kulcsokat, és a hátsó ajtón keresztül, fölhajtott gallérral tűnjön el örökre a magyar közéletből.
És vigyázzon, nehogy felismerjék.
Utolsó kommentek